Füzi László: Fent és alant. Németh Lászlóról
Mintha az utóbbi időben kevesebb szó esne Németh László életművéről. Hallom: lehetséges, hogy a középiskolai tananyagban sincs a méltó helyen. Közben eszembe jutnak a nyolcvanas évek, amikor még élt Vekerdi László, Grezsa Ferenc, Monostori Imre, Hölvényi György, Kocsis Rózsa vagy Olasz Sándor az életmű elemzői közül. Velük és másokkal sikerült megrendeznünk 1985-ben az első fehérvári Németh-emlékülést, melyen részt vett Füzi László, Sándor Iván, Cs. Varga István és e sorok írója.Az előadások két évvel később megjelentek A lélek tápanyagai című kötetben, Király István támogatásával. És sorolhatóak lennének a megemlékezések, tanulmánykötetek akkorról és későbbről. Mondom, mintha ma kevesebb szó esne róla.
Ezért is öröm, hogy az azóta is szorgosan kutató Füzi László megírt egy újabb könyvet erről az azóta is sokak által tisztelt és sokak által vitatott életműről. Elénk tár számos új tényt és összefügést, érint több olyan problémát, amelyek jó részével mások is foglalkoztak, ám most sok mindent új megvilágításba helyez. A hátlapon olvassuk: „Füzi László […] ezekkel az újabb tanulmányaival ismét kísérletet tesz a Németh László-i életmű megfejtéséhez, feltárásához. És – nyugodtan mondhatjuk – kitűnő íráskészségével, nagy ismeretanyagával, különös tiszteletével magával ragadja az Olvasót is. Újból kedvet csinál ahhoz, hogy Németh László műveit kézbe vegyük. És ez a legnagyobb erénye.” Valóban így van, és tegyük hozzá, hogy Füzi azon irodalomtörténészek közé tartozik, akik nemes magyar nyelven és nagy szakértelemmel szólnak hozzánk.
Ebben a kötetben érinti az író életének több izgalmas mozzanatát, jeles művei közül néhányat elemez, fölrajzolja a pálya ívét, és kitér az életmű utóéletére, recepciójára is. Gondosan fölépített, remek szerkezetű könyvében valóban kedvet csinál az olvasáshoz. Első tanulmánya már kissé hangzatos címével is ezt szolgálja: Az „őrültség” évei. Németh László útja Sajkodig. Többek között vizsgálja a fővárosi író viszonyát a természethez, a vidékhez. Tegyük hozzá, hogy a nevelkedés korai színhelye a Mezőföld volt. A Sajkodra vezető út okai közé sorolhatjuk az elvonulás, az elkülönülés szándékát. Benne van mindebben a helykeresés is, akár földrajzi, akár szellemi értelemben. Hasonlóképpen Németh házasságának több válságjele, a Démusz Ellához fűződő ellentmondásos viszony. S ahogy olvassuk egy helyen: „Németh felfokozott lélekállapotban élte az életét…” (17.). Az ezzel összefüggő öngyilkosági hajlamot is alaposan körüljárja Füzi László. Mindez a válságos történelmi pillanatokban épp úgy fölerősödött, mint a fiatal korban átélt csalódás idején.
Miként íróként is voltak megvalósult, maradandó értéket fölmutató művek, ám megvalósulatlan kísérletek is, mint például egy tervezett Jézus-regény. Természetesen az utókornak a megvalósult alkotások a fontosak, és ezekből sincs éppen hiány. Azt sem feledhetjük persze, hogy az író életét végigkísérte a szorongás, a feszültség. Szerzőnk szerint egyébként Németh „önmagába zártan élte meg a szóban forgó évtizedeket” (33.). S az is valószínű, hogy ezekkel együtt tudta létrehozni lélektanilag is fontos műveit. Igazolásképpen sok-sok életrajzi mozzanatról is olvashatunk, hogy csak a 18 éves korban elkövetett sikertelen öngyilkossági kísérletet említsük, és az sem véletlen, hogy mindez feltűnik az irodalmi alkotásokban is (Méhes Zoltán esete az Emberi színjátékban).
Valóban: a statikusság és a vibrálás egyaránt jellemzi egyéniségét és pályáját. Ehhez járulnak a történelmi események, melyek következében gyakran érezte az üldözöttég átkait. 1944-ben éppúgy, mint az 50-es években. Füzi László alaposan elemzi e körülményeket, többek között az első koncepciós perek félelmetes idejét. Általában jellemzi eljárását, hogy mindig belehelyezi alanyának tevékenységét a tágabb környezetbe. Az 1956 utáni korszakot bemutató tanulmányt pedig Monostori Imre emlékének ajánlja. Méltóképpen, hiszen a hirtelen elhunyt kutató ezekről a dolgokról a leghitelesebben szólt. Egyébként 1957 a sajkodi korszak eleje – tehát éppen a forradalom leverését követő időről van szó. Olvashatunk az 56-os írások közül a legemlékezetesebb Emelkedő nemzetről, ami egyébként reális képet mutat fel a Horthy-korszakról is a forradalmi történések mellett. S persze szó esik Németh betegségéről, zaklatott idegállapotáról. Vagy éppen a szocializmus értékeinek féltéséről, hiszen az író ebben a tekintetben ugyancsak következetes volt, bár ma már inkább úgy látjuk, hogy a naivitás sem áll tőle távol. Füzi László egy fontos gondolatát mindenképpen muszáj idéznünk: „Az általa képviselt minőségszocializmus alapjának a teória felfrissülését, megújulását és a valóság elemeivel való összhangba kerülését tartotta. Gazdasági vonatkozásban a tervgazdálkodást a vállalkozói szemlélettel kapcsolta volna össze […]” (64.).
Egyébként méltó sorokat írt Nagy Imréről, Kádár János szerepét pedig összetettebbnek látta. Érződik, hogy a sorok között a „kisebbik rossz” némileg felmentő bírálatát látta fontosnak. Ezekre a részletekre is jellemző, hogy Füzi jó arányérzékkel ír az életrajzi elemekről és a tágabb összefüggésekről. Például a „kényszerű elhúzódás” állapotáról. A forradalom leverése utáni léthelyzetről. A megítélésben pedig zavart okozott az 1957-es Kossuth-díj vagy éppen a szovjet utazás. A hatalom nyilvánvalóan olyan személyiségeket, mint Németh, Illyés vagy éppen Kodály, igyekezett magának megnyerni, és a kompromisszumokra aztán sor is került. Írónk esetében a „harmadik út” problematikája sem volt megkerülhető. Legyünk őszinték: mindezzel a máig tartó utókor sem tud/ tudott igazán mit kezdeni.
A kötet kiemelkedő része az Irgalom-elemzés. Alapos munka, a teljességre törekvés jó példája. Legfőképpen az etikai kérdéseket vizsgálja a szerző, teljes joggal. Bemutatja a mű genezisét, a megírás idejének hosszúságát és körülményeit. Olvashatunk arról, hogy a téma szinte egész életében foglalkoztatta Németh Lászlót, s aztán ez a regény lett a pálya betetőzése. Egy fontos gondolat: „Németh műveiben nem egyszerűen történeteket mondott el, hanem önmaga emberi-gondolkodói helyzetét is rögzítette” (117.). Közben izgalmas a kiadóhoz és írótárshoz, Illés Endréhez fűződő viszony taglalása. Másutt kifejti, hogy Kertész Ágnes valóban az író legtisztább és a gondolkodás természetességét őrző alakja. A címbe emelt fogalom igazi megtestesítője. Mindemögött ott van az író hosszú küzdelme önmagával, a gazdag lélektan vagy éppen a családi háttér sok hatása. S az egyik legfontosabb hozadék: az „emberiszony” legyőzése az Irgalomban.
Itt és másutt is igen gazdag a felhasznált szakirodalom, a hivatkozások sora. Például Vekerdi Lászlótól, Németh első monográfusától, aki szellemileg is nagyon közel állt könyve és tanulmányai alanyához, és mindmáig érvényes tudást tett közzé róla. Többek között így ír erről Füzi László: „Németh László és Vekerdi László kapcsolata a magyar szellemi élet egyik legszebb történetét teremtette meg.” (150.) S ezt ki is fejti szerzőnk, hitelesen és tényekkel alátámasztva. Rokonlelkek voltak – s ez egyértelmű. Mint ahogy az is, hogy sajátos értelmiségi modellt hoztak létre. Ugyancsak a kötet és írója érdemei közé sorolhatjuk az utókor, a recepció tudós értékelését. Így, együtt lesz ez a könyv legújabb időnk fontos szellemi teljesítménye.
Füzi László: Fent és alant. Németh Lászlóról, Nap, Budapest, 2025.
(Megjelent az Alföld 2025/9-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Lévai Ádám tollrajza.)
Hozzászólások